Több mint húsz éve a páston – interjú Szász Emesével

0

Közeledik az olimpia. A vívás tradicionális magyar sport. Londonban Szilágyi Áron hozta el a legfényesebb medáliát. Reméljük, Rióban már Szász Emese is elfoglalja az őt megillető helyét a dobogón. Ha valaki már több mint húsz évet tölt a páston, vajon mi motiválja ennyi idő után?

Hogyan kezdődött az életedben a sport?

– Úszással kezdtem, de amikor szóltak, hogy most már reggelente is le kellene járni edzésre, akkor gondoltam, hogy jóból is megárt a sok, mert ez nekem naponta egyszer bőven elég volt. Abba is akartam hagyni, de édesanyám – aki nem szerette volna, hogy ne sportoljak – azt tanácsolta, hogy mivel balkezes vagyok, biztos lesz olyan sportág, ahol ezt kihasználhatnánk. A labdajátékok egyből kiestek, mivel azokban nagyon ügyetlen voltam. Amikor levittek a Városmajorba az első vívó edzésre, annyira jó volt a közeg, hogy onnantól nem volt kérdés, vívó lesz belőlem.

Hány éves voltál ekkor?

– Tíz.

Volt olyan, amikor abba akartad hagyni?

– Egyszer-kétszer persze előfordult, amikor valamilyen igazságtalanság ért a páston. Úgy komolyan egyszer fordult meg a fejemben, a londoni olimpia után, amikor kiestem, műtöttek, családi tragédia, egyszerűen minden összejött. Két hónapig gondolkodtam, de összeszedtem magam, rendbe jött a könyököm is, illetve a versenyeken is kijött a lépés.

Mi motivál téged egy hosszú felkészülés alatt?

– A verseny. Mindig szeretnék jó eredményt elérni. A vívásban nagyon fontos, hogy milyen lábbal kelsz fel. Nem azt mondom, hogy bárki nyerhet, de éppen akárki akárkit megverhet. Az ember azért küzd minden nap, hogy egyszer ő is nyerhessen egy nagy versenyt. Ez az igazi motiváció szerintem.

Ha valakit meg kellene győzni, hogy kezdjen vívni, mivel motiválnád?

– Mindenképpen azzal, hogy nem kell hajnalban kelni. Viccet félretéve, a fizikai felkészítés persze nagyon fontos, de mentálisan is sokat kell fejlődni. A vívás nagyon hasonlít a sakkhoz, hiszen mindig előrébb kell gondolkodni a másiknál, persze többet kell mozogni. Amit én mindenképpen kiemelnék, magyar szemmel nagyon lényeges, hogy doppingmentes sportról beszélünk, és íme, így is lehet eredményt elérni. Mivel a versenyeink a világ számos pontján vannak, így körbeutazhatja az ember a világot. Illetve a vívás tradicionális magyar sportág.

Egy kiélezett szituációban, például 14:14 es állásnál mi jár a fejedben?

– A taktika. Mivel ilyenkor már csak egy találat dönt, fontos, hogy felkészült legyen az ember. Nem gondolok arra, hogy istenem, kifogok kapni, mert akkor persze biztos így is lesz.

Mennyire fontos egy példakép a családban, a sportban, az életben? Nálad kik ezek az emberek?

– Nagyon fontos, nekem édesapám volt, aki sajnos már nincs velünk. Ő volt az, aki mindig, minden szituációban higgadt tudott maradni. Szerintem a reflexeimet is tőle örököltem, neki köszönhetek sok mindent, hogy idáig eljutottam a sportban, persze édesanyámnak is, aki pedig a legnagyobb szurkolóm.

Közeledik az olimpia. Bár nem szívesen beszél addig senki róla, amíg nincs meg a biztos kvóta. Mégis mit adnál egy olimpiai aranyért?

– Nehéz még erről beszélni, mert iszonyatosan nehéz a kvalifikáció, még nem tudok ebben gondolkodni, de ha valaki hozna valami papírt, hogy én nyerem az olimpiát, akkor azonnal aláírnám, és kérhetne bármit, hiszen egy sportoló életében ez a legnagyobb siker. Nagyon sokat áldozunk ezért, hiszen már tíz éves korom óta ezért edzek nap mint nap.

Nem semmi céltudatosság.

– Nagy szerepe van ebben a médiának, hiszen amióta Szilágyi Áron olimpiát nyert, nagyon sok gyermek azért megy le a vívóterembe, hogy egyszer ő is felérjen a csúcsra. Az én időmben nem feltétlenül ezért mentek le a gyerekek, inkább a sport szeretete ösztönzött, de ahogy jöttek az eredmények, úgy nőtt meg az étvágy. Körbevettek a nagyobbnál nagyobb versenyzők, ez nagyon motiváló.

Van kabalád a versenyeken?

– Az ember próbál babonamentesen élni, hiszen ha véletlenül nincs ott, akkor nagyon nagy bajba kerül. Most a legnagyobb kabalám, egy piros óra, amit az édesapámtól kaptam. Amióta nincs velünk, még jobban megnőtt a szerepe, hiszen ez volt az utolsó ajándékom tőle.

Ha azt mondjuk: Szász Emese 2025-ben, mit látsz?

– Mindenképpen szeretnék a sport közelében maradni, visszaadni mindazt a sok és nagyszerű dolgot, amit én kaptam.

A közvélemény sokszor elfelejti, a háttérmunkások teljesítményét-mégis most említsük meg őket, hiszen ők is benne vannak a sikereidben.

– Először is szeretném megemlíteni az edzőmet a négyszeres olimpiai bajnok Kulcsár Győzőt, akit már lassan nyugodtan hívhatok pótapámnak, hiszen mindent megbeszélünk, számíthatok rá bármilyen helyzetben. A fő „kínzóm”, a kondi edzőnk, Preiszler Gábor, iszonyatosan lelkesen készít fel minket, hogy mi a legjobb formában kerüljünk oda a versenyre. A gyúrónk, Németh Kálmán, aki persze néha szintén „kínoz”, amikor próbálja az izmaimat rendbe rakni. A fegyvermesterünk Szerencsi Zsolt, aki mindig a legjobb fegyvert adja a kezembe. És van egy pszichológusom, Csillag Lilla, akivel már baráti kapcsolatban vagyunk, amikor kell „rám pirít”. Neki nagyon sokat köszönhetek, hogy a legutóbbi olimpia után talpra tudtam állni.