Otthon a levegőben – Interjú a Lords of Gravity-vel!

0
Fotó: Körősi Tamás

Lords of Gravity. Márkanév a szórakoztatásban. Nem csak itthon, de szerte a földgolyón ismerik ezt a nevet, és “fogyasztják” előszeretettel, akár csak a Coca Colát! Ám utóbbinál azért mindenképp egészségesebb, és pezsgőbb attitűdöt fogalmaznak meg a Levegő Hercegei. Nagyinterjú következik, a kezdetekről, napjainkról, a hogyanokról és miértekről!

Duka Ferenc Artúr

 

Mikor jött a szerelem, honnan indult, milyen vargabetűt írtál le, mire ide eljutottál?

1997-ben, még az általános iskolában tartott válogatón kiválasztott a ferencvárosi torna club, csábítottak szertornázni. Nagyon tetszett, így nem akartam, és tudtam ellenállni, tizenkét szép évet töltöttem a patinás egyesületben. Sajnos 2006-ban megműtötték a gerincem, amelynek hozadékaként ki kellett hagynom 1.5 évet. 2008-at írtunk már, mire sikerült „gatyába rázódnom”, abban az évben még részt vettem az Európa bajnokságon is. Rövid időn belül újra rakoncátlankodni kezdett az egyik porckorongom, így abba kellett hagynom az élsportot. Két esztendő elteltével a testépítés és fitnesz területén kezdtem magamra találni, itt is sikerült Európai seregszemlére eljutni, sőt győzni is! Azon a nyáron találkoztam a Lord of Gravity-s srácokkal, innentől kezdve a többi már történelem…

 

Miért pont az akrobatikus kosárlabda?

Anno még a testnevelési egyetemen tanultam, és előfordult, hogy felléptünk sima trambulin számokkal – nem volt benne sem kosárlabda, sem zsákolás, csak szaltók, szimplán és duplán. Két részre volt bontva az előadás, egy komolyabbra, aztán pedig zenére ment egy viccesebb. Lufit tettünk a pólónk alá, hasra ugrottunk, kidurrant – mindenki nevetett. Később láttuk az interneten, hogy létezik egy ilyen jellegű külföldi show, és Csanádnak – a csapatkapitányunk – már volt ebben előélete. Egy másik csapatból hozta az ideát, és elkezdtünk vele gyakorolni. Először csak pár hónapig foglalkoztunk ezzel, aztán nyári szünetben mindenki szétszéledt, senki sem vette komolyan. Még egy program, és mindenkinek van elég dolga, iskola és munka mellett ugyebár… De aztán 180 fokos fordulatot vett a történet, mert megkeresett minket egy manager, és a kezébe vette a sorsunkat, felfuttatott minket. Ennek eredményeképp 2012 augusztusában megalakult a csapat, a mai formájában.

 

Kutakodtam az interneten, beütve a neveteket érdekes volt látni, hogy magyarul alig jelent meg rólatok valami, ellenben angolul lehet tájékozódni. Világszerte ismertek vagytok, hívnak és szeretnek titeket, ám itthon a közösségi médiától eltekintve mégsem kaptok akkora figyelmet, mint illene. Ezt hogy élitek meg?

Régebben a youtube csatornánk 50.000 követőjéből 30.000 a tengerentúlról volt. A youtube-unk nőtt, az arányok maradtak… Itthon a Face Team – akik szintén az akrobatikus ágazat jeles képviselőjeként vannak jelen – már több mint tíz éve csinálják ezt a dolgot, így jelentős az előnyük hozzánk képest. Sarkalatos pont az utánpótlás, amiben szintén jól állnak, és az ingyen nagy erő Magyarországon. Amíg náluk az ismertség miatt ez sokszor belefér, mi már ezt bizonyos szint felett nem tehetjük meg, mert akkor mindenki ingyen hívna minket, nem termelnénk ki még a logisztikánkhoz szükséges forrásokat sem. Itthon sajna szinte minden kihaló ágban van, elég csak a cirkusz világára, vagy az előadó művészetre gondolni. Amíg pl. Németországban majdnem minden hétvégén fesztiválokat rendeznek, ahová, több művészt, extrémsportolót meghívnak, akár hónapos turnékat is lekötnek velük. Mi is voltunk kettőn, az egyik 10 nap volt, a másik majdnem három hét. Teljesen más az attitűd. Itthon azokra néznek hülyén, akik tapsolnak, bevett séma, hogy nem tudják élvezni a show-t… Németországban pedig azt nézik ki, aki nem tapsol: „te miért nem tapsolsz, hiszen ez tök jó?” Ennyi a különbség. Sajnos az emberek a mindennapi problémáiktól sújtva be vannak savanyodva, és a szabadon töltött idejüket sem tudják igazán megélni.

Ha tehetnéd, változtatnál ezen? Szeretnéd azt, hogy a magyarok körében nagyobb érdeklődés legyen a sportotok iránt, vagy ezt elfogadtátok, és jó így, ahogy van?

Beletörődtünk, de jó lenne, ha fel tudnánk rázni az embereket… Egyrészről azért csináljuk, hogy mosolyt csaljunk az arcokra, fényt hozzunk az életükbe, ezáltal. Az érem másik oldala, hogy nem kellene mindig repülőre ülnünk, csak elmennék pár órára fellépni, ahol ugyanolyan jó lenne a közönség.

Igazából, ami minket doppingol az a nagyon jó publikum. Főleg a gyerekek, ők nagyon hálásak! Felléptünk párszor amerikai iskolákban, hihetetlen a hála és a szeretet, amit irányunkba képesek tanúsítani. Hozzájuk csak a részeg közönség hasonlítható, megspékelve azzal a plusszal, hogy ők tényleg bármiért elismeréssel adóznak – mindegy, hogy mit ugrasz! (nevet) Hallottam többször, hogy a fellépéseinkre ellátogató befolyásosabb embereknek is nagyon tetszett a műsor, de ők nem mertek megnyilvánulni ilyen módón, csak sugdosták egymásnak, hogy ez nagyon jó. Sokkal lazább külföldön az életfelfogás, az életvitel is, ez ugye a gazdaságra, és annak problémáira vezethető vissza, melyeket ugyebár mindannyian ismerünk.

 

Foglalkozzunk a pozitívumokkal. Mi az, amit a legjobban szeretsz?

 

l7

 

Az utazást! Mindig szerettem külföldre járni, az utazás maga egy élmény, más kultúrákat megismerni, világot látni. Ez nagyon tetszik. Tavaly voltunk Japánban, az Emirátusokban, az Usa-ban, Közép Amerikában, Németországban, Spanyolországban többször is. A másik része az, hogy a tornában úgymond nem tudtam kiteljesedni. Azt mondták, tehetséges voltam, bár én inkább csak szorgalmasnak tartottam magam. Viszont itt teljesen ki tudom élni magam!

 

Mi a célotok hosszútávon?

Magyarországon élünk, így ehhez mérten kell álmodoznunk. Máshol talán lehetséges lenne egy brandet kialakítani, egy sport márkát, a nevünk alatt futó néhány boltot. Itthon nem tudják, kik vagyunk, és így nagyon nehéz. Ezt még 5-6 évig biztosan tudjuk csinálni, de mivel már mindenki élsportoló gyerekkora óta, így számolni kell az esetleges sérülésekkel, az egészségi oldallal, a veszélyfaktorral is. Jó lenne egy passzív jövedelemforrást látni ebből, de itthon ez rizikós vállalkozás.

 

Gondolkoztatok már azon, hogy „kitelepültök”?

Jelenleg úgy néz ki, hogy kimegyünk 1,5-2 hónapra Texasba, ez lesz úgymond a hivatalos debütálásunk Amerikában, mert legutóbb, Los Angelesbe az amerikai Got Talentre hívtak ki – ami egy tehetségkutató műsor. Ami biztos, az egy hónap Dallasban, aztán 2-3 héten keresztül szeretnénk minél több helyen fellépni és megmutatni magunkat, ez által egy kis ismeretséget szerezni.

 

Amit csináltok, sok áldozattal és lemondással jár?

Én hozzászoktam a lemondásokkal járó életformához, az állandó edzésekhez. Az életvitelem mindig úgy működött, hogy nem volt bulira, szórakozásra idő. Szerencsére a jelenlegi párom teljes mértékben megérti, ha el kell utaznom. Nem mindig kell hosszú időre, és ha tehetem, kiviszem magammal, akár több hónapra. Igazából szeretjük csinálni, így ez nem is munka – amit szeret az ember, az nem számít annak.

Persze, de akkor is egy nagyon erős elkötelezettség kell hozzá, és céltudatosság. Amikor mindenki szórakozik, ti az edzőterembe igyekeztek…

 

l4

 

 

De pont ezért vagyunk mi itt, pont ezért ez az öt ember van együtt, mert mindenkinek ilyen a felfogása. Ha valamit nagyon szeretnél elérni, akkor annak érdekében mindent képesnek kell lenned a háttérbe helyezni.

 

Mivel bíztatnád az álmokat dédelgető, de a megvalósításban cselekvésképtelen embereket?

Ezt hívják bizonytalanságnak. Nekem is mindig azt sulykolták, hogy minden szinten a biztonságra kell törekedni. Ez sántít… Merni kell. Van egy ilyen mondás, hogy aki mer, az nyer. Visszalépni mindig lehet, de ha nem mozdulsz semerre, akkor nem lesz honnan, az az igazi hiba, ha meg se próbálja az ember. Aztán évek múlva visszagondolva rá jön a „mi lett volna ha”, de azzal már nem lehet mit kezdeni. Szóval szerintem mindenképp érdemes az egy nagy lépés előre, és mindent megtenni az álmainkért!

 

Pál Levente

 

Neked hogy történt az „idecseppenésed…”?

Nem is tudom… Szüleimmel sokat labdáztam, meg ilyesmi, aztán focizni kezdtem 6 éves koromtól. Azt hiszem innen datálható nálam a labda szeretete…

 

Azért a reakciódból tisztán kivehető, hogy nem vagy kibékülve a labdarúgással…

Ráéreztél… Nem magával a játékkal van/volt a problémám, hanem a többi focistával. Tíz évig szinkronban fociztam, atletizáltam is, és még nagyon sok mindent kipróbáltam. Aztán abbahagytam a labdakergetést. Volt pár sérülésem, és hosszú idő alatt igazából egyszer sem kerültem olyan társaságba, mint a jelenlegi, nem éreztem jól magam… Röplabdáztam, tornáztam, kerestem a helyem, közben pedig kosaraztam is. Középiskolától egészen az egyetem végéig tartott a tornakorszakom, ott ismerkedtem meg a minitramppal. A TF-en találkoztam Csanáddal, aki egy másik csapatban már űzte az akrobatikus show-t. Egyszer felkértek bennünket egy közös gumiasztalos bulira, ahol együtt csináltunk ezt-azt, én lényegében ott ismerkedtem meg ezzel a dologgal. Rövid időn belül még egyszer hívtak minket együtt, és mivel elég jól ment ez az egész, kitaláltuk, hogy alapítunk egy csapatot. Egy hasonló dologban jártas manager megkereste Csanádot, hogy nem lenne e kedvünk pár komolyabb fellépéshez. Mi igent mondtunk, és innentől kezdve jöttek a fellépések, egyre többet edzettünk, és összeállt minden, amit most látsz és tapasztalsz.

 

Hol voltatok először külföldön? És milyen volt az első külhoni fellépés?

 

l1

 

Oroszországban. Nagyon para volt! Kb. 4000 ember előtt léptünk fel először. Előtte a legtöbb néző a barátnőkből tevődött össze, a jobblétre szenderült TF atlétika csarnokában…

 

Elég komoly ugrás volt, és nagy élmény lehetett…

Igen, igen. Úgy jöttem haza, hogy a metrón ülve nem értettem, mit keresek ott, hiszen egy napja még ezrek őrjöngtek értünk… Nagy volt a kontraszt, és nehéz volt feldolgozni. De két lábbal a talajon álltunk, segítettük egymást, és ahogy jöttek a fellépések, megtanultunk minden apró sikert értékelni, hogy aztán a nagyokat is a helyén tudjuk kezelni.

 

Mi erről idehaza mit sem tudtunk, ugyanis nem jelent meg rólatok szinte semmi. Gondolom, visszás érzés az, hogy a világon egy csomó helyre hívnak titeket, itthon meg igazából kevesebb érdeklődés mutatkozik.

Létezik egy másik csapat, akik gyakrabban lépnek fel itthon. Gondolom azért is, mert ők a hazai kosárlabda világában otthonosabban mozognak, él a kontaktjuk a kosárlabda szövetséggel, és őket kérik fel különböző alkalmakra. Nekünk is van egy árunk, amit Magyarországon nehezebb kifizetni, mint mondjuk külföldön. Bár ezt mégsem igazán hiszem, mert minden másra ott van a tömkeleg elköltött pénz, lásd foci, és stadionok.

 

És ha Magyarországon nagyobb lenne az érdeklődés irántatok, ez megváltozna?

Megmondom őszintén, engem nem nagyon érdekel, sokkal jobban szeretek külföldre menni. Szeretek világot járni, elmondhatom, hogy itt is voltam, ez is sikerült, ami nagy élmény. És nem is tudom, valahogy jobban, könnyedebben elengedem magam, minden jobban megy, távol a magyar mentalítástól… Olyan országokban, ahol magasabb az életszínvonal, jobbak a körülmények, és minden oké, ott világszenzáció vagyunk. Itt meg, tudjátok…

 

Mi a cél hosszútávon, pl. személyesen neked?

 

l5

 

Ez nagyon összetett dolog. Régen, mikor elindultunk, akkor csak annyi volt, hogy megtaláljam a helyem. Aztán ez is olyan dolog, hogy nem lehet azt mondani, hogy oké, én mát tudom ezt a sportot, mindig van valami, amin lehet fejleszteni, javítani. Elsősorban ez a célom. Az egész életem a erről szól, azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Borsodból származom, és nekem csodálatos az, hogy a sporttal bármikor el tudok jutni Amerikába vagy Ázsiába, szinte akárhova – ez hatalmas kiugrási lehetőség. Már most is olyan helyeken jártunk, amit nagyon kevesen mondhatnak el. Voltam Los Angelesben, Tokióban, Fokvárosban. Ez igazán komoly dolog. Felnőtt fejjel egyedül lakok, így az anyagi része sem mellékes. Biztos vagyok benne, ha nem keresnék ezzel, akkor is csinálnám, de azért jól jön.

 

Sok utazás, még több lemondás?

Vannak hónapok, amikor három-négy alkalommal is külföldön tartózkodunk, olyankor nem mindig egyszerű. Ezeken a pillanatokon átsegít minket, hogy visszajelzést kapunk, hogy értékelnek és szeretnek minket. De van laza időszak is, olyan hónap, mint pl. az április, amikor nem megyünk sehová. Én edzőként is tevékenykedem több helyen, ilyenkor tudok ezzel a legtöbbet foglalkozni. Szertornát tanítok lányoknak, akrobatikát táncos lányoknak, és személyi edzéseket is tartok.

 

Mivel győznéd le az oly jellemző kishitűséget, rossz mentalítást, amiről már beszélgettünk?

Kitartóan meg kell küzdeni, hogy egyszer és mindenkorra elűzzük végre… Igazából, szinte minden nap elmondom az embereknek, gyerekeknek felnőtteknek egyaránt, mindenkinek, aki tornára jár, hogy az én példámat látva nincs lehetetlen. Hinni kell a céljainkban, kitartóan űzni az álmokat!

 

 

Voltak olyan mélypontok, mikor azt érezted, hogy abba akarod hagyni?

Soha! Néha talán az erősítéssel vagyok így, fontos kondiban maradni, hogy ne legyen sérülés. Sokszor nagyon nincs kedvem, de amit muszáj, azt muszáj.

 

Így lendülsz át, muszájjal?

 

l10

 

Mondták már páran, hogy mazohista vagyok… Szeretem azt az érzést, amikor terhelem magam, csak valamikor már nagyon fáradt vagyok hozzá. De tudom, ha ilyenkor azt mondom magamnak, tarts ki, nyomd, húzd, told, akkor átlendülök, és egy ideig nem jelentkezik ez a probléma – tehát győztem. És én imádok győzni!

 

Borlay Csanád, Goly Benjámin, Lukács Márton, Medgyessy Tamás

 

Hogyan jutottatok el a légihercegésig?

Csanád

Nekem már kiskoromban tetszett a torna, de valahogy sosem értem el a tornateremig. Végül 12 évesen mégiscsak ott kötöttem ki, és találkoztam a gumiasztallal. Gumiasztallal kezdtem és a következő 12 évem itt telt el, versenyzéssel. Közben találkoztam az akrobatikus kosárlabdával, megtetszett a kettő egyvelege, és „elvesztem”.

Beni

Én 14 évig szertornáztam a Fradiban, utána elkezdtem kosárlabdázni, végül a srácok bevettek a csapatba.

 

Ami mikor is alakult pontosan… És, hogy?

 

l12

 

Csanád

2012-ben kezdtünk, és egy véletlen felkérés során alakultunk. A TF torna tanszékéről az egyik tanár megkért, hogy csináljunk minitramp bemutatót, de szeretné, ha egy kis extrával felturbóznánk. Így került be a kosár a képbe, a show-ba. Meglepően jól ment, és sikeres volt a dolog, úgy gondoltuk, hogy megéri folyatatni. Így kezdtük el. Nyár végén összeültünk, és akkor már Benivel, Levivel és Arturral megbeszéltük, hogy folytatjuk tovább.

 

Mit szerettek ebben a legjobban?

Marci

Én tulajdonképpen magát az ugrást, azt hogy a levegőben vagyok. A földön könnyebben megy minden, van viszonyítási pont, a levegőben tartókodni instabil. Élvezem, hogy kontroll alatt tartom magam akár fejjel lefelé is, megcsinálom a trükk rám eső részét, ami aztán – reméljük – zsákolással végződik. Az esetek többségében azzal szokott! (nevet)

Beni

Nagyon szeretem a csapatot, engem ez tart itt. Mindig szerettem kosarazni és tornázni is, mindig szerettem volna jókat zsákolni. És így ez mind adott, még világot is látunk, sztárokkal találkozhatunk – nekem ez a legjobb benne.

 

Mi volt a legnagyobb élményetek az elmúlt években, mi volt a legmaradandóbb?

Csanád

Én nem tudok egyet kiválasztani… Annyi élmény van folyamatosan, hogy kis túlzással a felét el is felejtjük, csak amikor képekről visszanézzük, akkor ugrik be, itt is jártunk? Talán a nagyon távoli egzotikus helyek, azok a legnagyobb élmények. Voltunk pl. Karib térségben, Curacao szigetén, az gyönyörű volt, NBA meccsen léptünk fel, NBA Global Games-en, ami lenyűgöző. Az összes utazás, mind nagy élmény!

 

Voltak necces szituációk?

Beni

India szó szerint sokkoló volt a számunkra – azt hiszem, nyugodtan beszélhetek többesszámban. Nagyon más világ, és még a csapat sem volt több fél évesnél. Minden az utolsó utáni pillanatban állt össze, az orrunk előtt hegesztették a palánkot, és feljebb rakták 30 centivel, egyéb szokatlan dolog is történt. Meglepő, egyben fura helyzet volt ez, amelyet erősítettek a kulturális különbségek.

 

Levente említette, hogy az első nagyobb fellépésetek Oroszországban volt, amikor gyakorlatilag az ürességtől kongó TF csarnok után 4000 ember előtt zajlott. Ez milyen érzés volt?

 

l3

 

Beni

Szerintem nem mindenkinek jelentett ez újdonságot, mert pl. Csanád már sokszor fellépet előttünk máshol, így inkább nekünk volt újdonság. Őszintén, én nem tudom, mi történt, kimaradt az egész. Sokk volt, de a jóféléből. A közönséggel én személy szerint egyébként sem vagyok a fellépéseinken szoros kontaktusban, látom őket, integetek, odanézek néha, de legfőképp a show-ra koncentrálok.

 

Mi a belső motivációtok? Mi az, amiért minden nap megéri felkelni, csinálni – az esetleges sérülések ellenére is?

Csanád

Maga a sportolás élménye, ami már rögtön ad egy löketet. Úgy nőttem fel, hogy minden nap sportoltam, és elképzelhetetlen lenne számomra az élet e nélkül. Már megéri, hogy mozoghatok, és itt lehetek a srácokkal, az élmény nekem. A másik része maga a fellépés, hogy kimegyünk a pályára, ahol tényleg mindenki minket néz, nekünk tapsol és ez valami iszonyatosan jó érzés.

Beni

A versengés éltet… Nem mi vagyunk az egyedüli csapat, de szeretnénk mindig a legjobbak lenni, mindig valami újat csinálni. Ezért dolgozunk, ez a felhajtó erő véleményem szerint!

Tamás

Engem maga a projekt is motivál, mert próbálom menedzselni a csapatot, immáron több mint egy éve, kisebb-nagyobb sikerekkel. Engem az motivál, hogy mit lehet egy adott dologból kihozni, hová lehet ezzel eljutni, miben tudunk fejlődni, a jövő hogyan fog kinézni, milyen arculatot sikerül kerekíteni. Az is fontos, hogy valamilyen szinten folyamatosan változzunk – ez az első számú, vezető motiváció. Csinálni valami egyedit, újat, ha ez megvolt, jöhet a következő, és ezt egy véget nem érő metódusban fenntartani. Mindig van hová megújulni.

Marci

Én is mindig sportoltam, de a srácokkal ellentétben nem versenyszerűen. Belecsöppentem ebbe, hogy nap, mint nap, folyamatosan edzeni kell, és ez, ami folyamatosan motivál, hogy olyan társaim vannak akik, mind egyénileg, mind csapatban nagyon jók – fel akarok érni a szintjükre! Mindig fejlődni kell, újat tanulni, és kitalálni, ez adja a plusz erőt!

 

Fejest ugrottatok az akrobatikus kosárlabdába, szó szerint! Honnan jött a bátorságotok?

Csanád

Szerintem merni kell nagyot álmodni, és utána merni kell nagy lépéseket tenni. Amire mindenki azt mondja, hogy hülyeség, ezt ne csináld, úgysem fog működni, pont azokat a lépéseket kell megtenni, és azokat a célokat kell kitűzni. Sikerülni fog!

Beni

Próbálkozni kell járni az úton, és a tapasztalat mondatja velem, hogy jól kell megválasztani, kivel kezded el mindezt. Ez a kulcsa a sikernek.

Marci

Bele kell vágni és meg kell dolgozni, küzdeni! Aztán elválik, hogy mi jön ki belőle, de ars poeticám, hogy az elvégzett munka a siker táptalaja…

Tamás

Gondolkodni kell, aztán alkotni, mindig és mindig újat kitalálni, mert ott lakozik a jövőd!

 

l8

 

Záró kérdés, mindenkinek: mi volt a legnehezebb pillanatotok?

Fél éve leégett az atlétika csarnok, ahol addig edzettünk. A TF területén lévő teremben volt minden felszerelésünk, amit a sors fura fintoraként az előző este pakoltunk be oda. Megtörtént a baj, és jött a kérdés: hogyan tovább, főleg hol és hangsúlyosan mivel…

Legnagyobb meglepetésünkre nagyon sokan siettek a segítségünkre! Jött egy lehetőség a Nemzetvédelni Egyetemtől, hogy náluk edzhessünk, egy német cégtől kaptunk két új minitrampot, két bálát pedig Dániából, olyan helyről érkezett felajánlás, ahonnan nem is vártuk volna, mivel velük semmilyen kapcsolatunk nem volt. És a sor végére legnagyobb tanulságként kívánkozik, hogy bár sokat beszéltünk a magyar mentalítás nehézségeiről, itthonról is rengeteg bíztató üzenetet, szép szót kaptunk, olyan reakciót, ami átsegített minket ezen a hullámvölgyön. Segítsétek egymást, és szebb, könnyebb lesz az életetek, akkor is nyújtsatok segítő jobbot, ha magatok nehéz helyzete miatt ez néha nem egyszerű! Ebben rejlik a titok!