Muflon vadászat

0
Fotó: Lipták Tamás

Idehaza nagyon kevesen kerülnek valóban kapcsolatba a vadászokkal, vagy a vadászattal. Sokakban talán a környezetvédők által kreált torzkép él ezzel az ősi tevékenységgel kapcsolatban. Az alábbiakban egy, a sportoldalakon ritka stílusban próbálom meg bemutatni, mit is jelent vadászni.

Hideg téli délután volt, egy decemberi szombaton, valamikor Karácsony előtt. István bácsi napokkal előtte már szólt, hogy ha megyek hozzájuk, akkor úgy készüljek, hogy erdőbe megyünk. Egy muflont hajtott már rég óta, azt szerette volna elejteni. Az előző délutánt is kint töltötte a Mátrában, de hiába. Természetesen örültem, hogy én is kimehetek, hiszen bár hideg téli időjárás volt, mégis szerettem kiszakadni a városi élet szmogos, rohanó világából. Akárki akármit mond, nem embernek való az, nekem legalábbis biztosan nem. Felszerelkeztünk, István bá’ magához vette a puskát, beültünk az autóba, és irány a Mátra. Ahogy haladtunk felfelé a hegyen, láttuk magunk mögé nézve elterülni Pásztót, a Mátra és a Cserhát között elterülő kis magyar városkát.

Kiszálltunk az autóból, amit az út mellett, az erdőszélen hagytunk, és gyalogosan folytattuk utunkat. István bácsi úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, de én is jártam már itt. Nagyjából száz méter után engem felküldött egy emelkedőre, ahonnan nem messze volt egy vadász les, oda kellett felülnöm. Szívesen tettem, felemelő, izgalmas, mégis megnyugtató érzés volt a fák között egyedül felmenni a kis földútig. Ezt igazából talán csak az értheti meg, aki egyszer legalább már átélte. Akkor viszont akarja majd újra és újra. A földúton csak pár perc járásra volt a les, ahonnan egy kisebb völgyre lehetett rálátni, ami havas állapotában egyszerűen meseszép volt. Hólepel fedte a tájat, a kidőlt fákat, melyek között egy kis patak csörgedezett, félig-meddig befagyva. Szürke felhők borították az eget, különös fényviszonyokat teremtve a kis katlanban. Mindenhol csend, legfeljebb az állatok okozta neszeket hallani, vagy a jég által letört faágak reccsenését. Ez az erdő igazi zenéje.

Aztán egyszer csak megláttam a völgyben, a kis csordogáló vízfolyásnál az István bácsi által régóta űzött állatot. Ivott, majd megpihent. Egyből jeleztem a tőlem látótávolságban lévő István bácsinak, aki kezeivel a muflon szarvának jellegzetes kanyarodását leírva kérdezte, azt látom-e, amit gondol. Azt láttam, így szépen, csendben elindult felénk. Eltűnt az erdőben, nem tudtam, merre is van, mi a szándéka. Így figyeltem tovább az állatot, mely békésen álldogált. Talán negyed óra is eltelhetett, amikor egyszer csak egy puska dördült. Az állat tett két lépést, és elterült a talajon. Leereszkedtem a meredek domboldalon a kis völgybe, addigra István bácsi már az utolsó falatot helyezte az állat szájába. Soha nem vettem még részt ilyen szertartásban, amely vadász és vad tiszteleten alapuló rítusa, a legyőzött végtisztességének megadása. Valami ősi, nemes rítus, amelyhez hasonló nem sok maradt ránk a modern időkben.

A neheze azért még hátra van, hiszen a zsákmányt valahogy az autóhoz kell juttatni. Egyrészről segítségünkre volt a havas, jeges felület, másrészről így azért mi is csúszkáltunk rendesen. A belsőségeket még az erdőben kivettük, így juttatva értékes táplálékhoz más, az erdőben élő állatokat. István bácsinak a trófea kellett, így a húst leadta, valamelyik étterem majd megvásárolja a társaságtól. A vadászat sikeres volt, így megérdemeltük azt az erős törköly pálinkát egy hosszú, nemes hajsza zárásaként.