Mint a sakkban

0

Bár bizonyos körökben még az is vita tárgya, hogy a sakk valójában sport-e vagy sem, azonban e nagyszerű játékot közelebbről megvizsgálva azt láthatjuk, hogy alapvetései és főbb jellemzői más sportágakban is igen hangsúlyosak.

A sakkban kulcsfontosságú az előre gondolkodás képessége. Elengedhetetlen egy olyan megalapozott stratégia, amelynek révén hat-hét vagy akár még több lépéssel előbbre tart fejben a játékos, mint ahogy a parti áll. Ez rengeteg variáció, hiszen az ellenfél lépéseivel és terveivel is folyamatosan számot kell vetni.

Nem véletlen, hogy a kiváló edzőket nagy stratégáknak is tartják. Az választja el őket a középszerűtől vagy a vesztestől, hogy képesek hihetetlenül összetett rendszerekben is gondolkozni. Nem az érzelmeik vagy az indulataik irányítják őket, hanem a hűvös racionalitás. Bármi történik a pályán (lesérül egy játékos, korán hátrányba kerülnek, hatástalanok a támadásaik), felkészülten fogadják azt és tudják, mi a teendő. Az edzői magabiztosság pedig átragad a játékosokra is, akik lehetnek akármekkora ösztönös zsenik, bizonyos helyzeteket csak úgy fognak tudni megoldani, ha hallgatnak annak a bölcs szavára, aki látja az összképet.

A kezdő sakkozók egyik leggyakoribb hibája, hogy csak magukkal vannak elfoglalva, nem fürkészik a másik szándékát, így mire felocsúdnak, már késő: hullik a királynő vagy elkerülhetetlen a kétlépéses matt. A másik fontos dolog, amire rá kell állni, az a diverzitás, vagyis sokoldalúság, több lábon állás: nem elég egy utat kijelölni, muszáj nem hogy B, de G vagy H tervnek is lennie. Egy igazán jó lépéssel a sakkozó képes egyszerre védekezni és támadni, illetve fenntartja a lehetőségét több kimenetelnek is – ez pedig elbizonytalaníthatja a másik felet, esetleg erői megosztására kényszerítheti.

Nincs ez másképp a többi sportban sem. Minden csapatjáték lelke a kollektivitás: a nehézségeket és az akadályokat csak együtt, egységben lehet legyőzni. Számtalan sporttörténelmi példa bizonyítja, hogy az all-star jelleggel felépített csapatok vagy az egyénieskedő és önfejű sztárok képtelenek hozni az elvárt eredményeket.

Az is fontos a sakkban, hogy a kiválasztott taktikát csak a legszükségesebb esetben szabad elvetni, ugyanis addig minden erre épült. Kihátráláskor nagyon vékony a határmezsgye a bölcs belátás és a veszett kapkodás között, persze az sem mindegy, mi miatt borul a forgatókönyv (hiszen teljesen más a felismerés, hogy máshonnan kell megbontani a királyállást, mint egy elnézésből fakadó bástyaveszés utáni pánik).

Más sportokban is kockázatosak a vargabetűk, még ha egy futballistától vagy kézilabdástól is minden további nélkül elvárható, hogy tudjon váltani és többféle formációban teljesítsen jól. A variálás viszont többnyire kizökkent és elbizonytalanít, üdítőleg ritkán hat. Nem működhet mindig, minden körülmények közt az eltervezett taktika, viszont a legnagyobbak képesek az adott rendszer finomhangolásával javítani a teljesítményt és nem kezdenek bele meccs közben valami teljesen másba.

Nem véletlen az sem, hogy egy negyvenlépéses sakkjátszma végén a vesztes fél nem az utolsó előtti lépésében látja a vereség okát, hanem a tizenötödik-huszadik miatt kesereg, ekkortájt hozott ugyanis olyan stratégiai döntést, ami az egész mérkőzésre rányomta a bélyegét: túl korán jött ki a királynővel (így védtelen maradt a d gyalogja) vagy elfogadott egy tisztcserét (amivel elveszett az értékes futópárja).

Hasonló a helyzet sok más sportnál is, hiszen akár egy egész bajnokságot nézünk, akár egy meccset ragadunk ki, egyik esetben sem szokás (vagy legalábbis nem elegáns) utolsó pillanatokban lezajlott momentumokra visszavezetni a vereséget vagy bukást. Ellenpélda persze akad, de a kudarc okaként alapvetően meg lehet találni a korábban elszalasztott lehetőségeket vagy elkövetett hibákat (késői cserék, rossz lövések), sőt, sokszor a téves alapkoncepciót vagy elhibázott felkészülést is.