Kazinczy 200!

0

A múlt hétvégén rendezték meg a Szent Jakab Zarándok Egyesület szervezésében hazánk egyik legnagyobb és leghosszabb teljesítménytúráját, a Kazinczy 200-at.

A túra névadója, Kazinczy Ferenc (1759-1831) a magyar irodalomtörténet és a 19. századi nyelvújítás kiemelkedő alakja volt. A hazaszeretet egész életművét áthatotta, ő maga úgy fogalmazott tübingiai pályaművéről, hogy „Pályaírásomnak egész ideája, igen is, csak a’ Nationalismus. Az nekem az idolumom, nem holmi apró tekintetek.” Rá emlékeznek a Kazinczy 200-as teljesítménytúra és terepfutó versennyel, melynek leghosszabb távja Széphalom és Sátoraljaújhely között teljesítendő. A 100 és a 200 km-es táv a Magyar Túrasport és Terepfutó szövetség bajnokságainak is része. Az alábbiakban két hosszabb beszámolót olvashattok a túráról Márton Sára Péter klaviatúrájából.

Hiába figyelmeztettek többen, hogy most tényleg ütni fog a meleg, hittem benne, hogy rám nincs akkora hatással. Tavaly is elég jól viseltem a Mátrában, miközben sorra dőltek előttem az emberek, most sem lehet gond. Kétszáz kilométer, csak a nappalt kell valahogy kihúzni, éjjel már jó lesz. 25 km-ig bírtam.

A Fekete-hegyről lefelé éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Ennyire nem kezdhettem durván, hogy 25 km alatt kipukkanjak. Émelyegtem és szédültem, az erőm tovaszállt, pedig figyeltem az evésre-ivásra, tegnap este még aludni is sikerült, nem úgy, mint tavaly. Nem lesz ez így jó, én nem ezért jöttem ide. Csak ezt a bő 3 km-t bírjam ki, majd Mikóházán frissülök, és minden jó lesz. Nem lett, a helyzet egyre inkább kezdett kétségbe ejteni.

Az alsóregmeci út hullámzott jobbra-balra, a nyílegyenes helyett csak kanyarokat láttam. Tinca eltűnt a szemem elől, magamra maradtam. A kép vibrált, az adás megszakadt. Még 180 km, de én ezt így nem tudom megcsinálni. A Kazinczy-család sírhelyénél ért el az abszolút nulla pont, megszédültem, ha nem guggolok le az árnyékban, összeesem. Úgy zuhantam a mélybe, hogy tökéletesen tisztában voltam a helyzetemmel, mégsem tudtam ellene semmit sem tenni. Kívülről figyeltem, mi történik velem. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy nem tudtam, van-e még lejjebb. Várható-e enyhülés a sós baracktól és zsíros dinnyétől, vagy a pokol tornácáról tovább zuhanok, olyan mélyre, ahonnan már nem lehet felállni. Ezen sokat tanakodni viszont nem lehetett, ha lassan is, de haladnom kellett.

A Felsőregmecre vezető út hosszú, egyenes. Kiválóan futható, tavaly majdnem sikerült is végigtolni, csak kétszer sétáltam bele. Most kétszer tudtam belekocogni, három-három villanyoszlopnyi távolságot. Elég hamar kiderült, hogy nem, ennél nem lehet mélyebb. Lucifer felkért az utolsó táncra.

Hogy Zsíros-bányáig mi történt, arra nem teljesen emlékszem. Annyi biztos, hogy egy határkőn ülve nyaltam a sót a hátizsákom vállpántjáról, és vártam, hogy csoda történjen. Két éve is megtörtént, talán most is van, aki vigyáz rám. Két éve a sorozatos megterhelés miatt enyhén sajgó lábfejjel indultam útnak Széphalomról, de az Északi Zöldet elérve, és teljesen elengedve mindent, hirtelen megszűnt a fájdalom. A legkritikusabbnak tartott akadály elhárult, kaptam egy esélyt, hogy elérjem az oly nagyon áhított célt. Nem néztem sem itinert, sem órát, már egyik sem számított. Most percenként lestem, merre járok, mennyi van még hátra, mennyi az idő, van-e még értelme ezt így folytatni. Hangosan beszéltem saját magamhoz, hogy érezzem, fejben még nem estem teljesen szét. Ugyanabban a kanyarban, ahol két éve is megadtam magam a sorsnak, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell, most is átkattant valami. Sikerült rádöbbennem, hogy miért vagyok itt. Nem, nem azért, hogy lélekszakadva, émelyegve, a kimerülés határán küzdjek egy fekete pólóért. Nekem más a célom, másért jöttem erre a négy napra a Zemplénbe. Ha sehova máshova nem jutnék már el az évben, vagy az életben, ez lenne az utolsó, nekem az is elég lenne, csak hadd élvezzem. Nincs szükségem semmire, nem kell semmilyen cím, hagyjuk a francba az egész körítést, de amit csinálok, azt mosolyogva akarom csinálni.

A kerékpáros jelzésre áttérve már tiszta volt minden, a szomjúságon kívül más problémám nem volt. A Kormos Bálna tanösvényen újra futok, így érkezem Füzérkajatára, ahol a közkút jeges vize tovább tol felfelé azon a lejtőn, amin az előbb elkezdtem megállíthatatlanul csúszni lefelé. Pusztafaluig Tincával húzzuk ki a legforróbb órák utóját, majd nekiiramodom, Füzérre akarok végre érni! Pontosan 10 másodpercet csúszok a tavalyi időhöz képest, hatalmas a felhajtás a Látogató Központban, szerencsére idén nem a szűkös plébánia ad otthont a bázisnak. Börcsök András lesz a legfőbb jótevőm, bár borzasztó sok logisztikát igényel, hogy kijuttassák a második szakaszra a pontokat, mégis azonnal kapom a tányér levest, mit innék, hol a mosdó, nagyon jól tolom. 🙂 Tincát nem várom meg, tudom, hogy úgyis bedarál a zöldön, a pontról kilépve éppen érkezik Anita, a lelkére kötöm, hogy érjen utol, nem akarok éjszaka egyedül kirándulni. Belevágok a második körbe, de érzem, hogy innentől csak magamra hagyatkozhatok, nem lesz társam a továbbiakban.

Pusztafaluig meg sem állok, a Tilalmason viszont csak séta, túl lapos ez az aszfalt, nem kell nagyon szaggatni. A Tolvaj-hegy aljában találom a legszupibb pontot, a lányok énekelnek, és bár nincs barack, egy mégis akad, még a rendezői kutyát is majdnem kölcsönkapom, hogy felhúzzon a hegyre. 🙂 Soha nem volt még ilyen jó a Tolvaj-hegy! Gyerünk zöld, tudod, hogy szeretlek, ne babrálj most ki velem, minden percre szükségem van. Csupán amiatt morgok, hogy Speró és Gyurkó Peti túl keskeny sávban taposta a csalánt, így még nekem is bőven jut, ami cirógatja a lábamat. 🙂 Imádom ezt a szakaszt, az egész túra legjava sűrűsödik erre a 15 km-re. Eszkárosnál rövid ücsörgés, trécselés és frissülés, majd meglátogatom Tibit a Szurok-hegy tetején, nagyon pöpec tábort állított fel a csúcson, talán még pár taliga földet is hozott magával, mert szerintem sokkal magasabb ez a hegy, mint egy-két éve. -Késtem – kapom a biztatást, pedig negyed órával hamarabb értem ide, mint tavaly. Én is úgy érzem, hogy alig haladok, mindjárt elő kell venni a lámpát, tavaly Pányokig kihúztuk. Tudom, hogy a lemerült elemeimet készítettem be a fejlámpámba, jó az nekem, legfeljebb elvágódok valahol a bozótban a gyér fényben. Megtekerem Kékedig, egy tavalyi induló áll az egyik kereszteződésben, mutatja a helyes irányt, jó, akkor Pányokig még kihúzom. Irdatlan gazban szakítom át magam a következő pontra, de megvan, idén is sikerült félhomályban Pányokra érni, a lámpa csak innentől kell, 85 km meglett világosban. Egykedvűen andalgok át Telkibányára, ahol Speró köszön rám a ponton. Hiába kérlelem, nem jön velem a következő szakaszra, pedig szerintem elég meggyőzően adtam elő, hogy félek a sötétben. Hollóházáig nem történik semmi, viszont kezd bennem tudatosulni, hogy már csak egy ember töri előttem az utat. Füzéren 10 percem van tavalyhoz képest.

Hatalmas megkönnyebbülés, megvan az első százas, viszont most jön a nemszeretem rész, jó lenne mihamarabb túllenni rajta. Rövidtávosok kívánnak sok szerencsét, délig adtam magamnak időt visszaérni a bázisra, így még elkerülhetem a második éjszakát.

Füzérről távozva megkerget két kutya, így Bodó-rétig kicsit gyorsabban sétálok, amúgy is hideg van most éjjel. Azért éjszakára csak jó lett minden, nem igaz? 🙂 Nem volt elég egy év, hogy végre rekortánt húzzanak a Nagy-Álmos-rétre, így idén is belerúgok vagy egy tucat kőbe, mire újra leérek az Eszkárosi-patakhoz. Még várják a második szakaszról érkezőket!
És akkor jöjjön, aminek jönnie kell, az utálatos szlovák szakasz. Szaláncig többször leülök az aszfalton kirázni a kavicsokat a cipőmből, és várom, hátha felbukkan mögöttem egy fejlámpa. Semmi. 🙁 Akkor jó lenne menni. Kétszer alszom el a flaszteren, bárcsak itt lenne Bálint, ő tudja, mivel lehet engem ébren tartani. Szaláncon önkiszolgáló a pont, így nem időzök, amúgy is majd’ megfagyok, fel a várhoz, a szalagok megint eltűntek. Kalsa előtt kel fel a napocska, de most álmos nem vagyok, pedig előző években mindig dülöngéltem ezen a szakaszon. Izráig elátkozom az összes jelzésfestőt, aki erre ténykedett, egyszer olyan csalántengerbe merülök, hogy visszafordulni sem tudok, keresztben kell átvágnom, számtalan vágást és csípést szerezve, ez most igazán rám fért, tényleg, köszi. Gyuriék és Balázs is alszanak, így pár percet szöszölök, csak utána ébresztem fel a sátorlakókat. Házi kolbász, májkrém, barack és dinnye, hmm, én innen nem megyek tovább! Gyuri az első pontőr, akinek sikerül belém imádkoznia egy kenyeret, lehet, hogy ennek köze van a két héttel ezelőtti Kávás esethez, amit csak most tudunk kitárgyalni. A hét árok most nyolc, bár az egyiket lehet nem szabad beleszámolni, mert nem túl meredek. A Hársas-hegy ellenben nagyon is az, túl hosszú, azt hiszem, idén sem ez lesz a kedvenc hegyem. Lefele viszont nem olyan csalános, kő sincs annyi, mint tavaly, lehet, hogy pár év múlva már a hegy sem lesz itt? Bába-hegyen most sem tudom, merre járok, Pusztafaluig kicsit alszom, Éviék pontja önt belém újra erőt. A nap ismét éget, Füzérig semmi különös, a várban Lacival váltok néhány szót, majd vissza a bázis, harmadik szakasz pipa. Dél helyett 11-re esem be a pontra, viszont ez tavalyhoz képest csak 5 perc előny. Még jó, hogy ezeket az időket csak utólag nézem vissza, és ott nem rontom el ilyen apróságokkal a kedvem…

Zsolti túlpihente magát, így elkísér az utolsó szakaszra, nagyon jólesik a gesztus, így legalább lesz kitől megkérdeznem a cél előtt pár km-rel, hogy „Most akkor mit kell csinálnom?”. Kibeszélünk mindent és mindenkit a hosszú aszfalton, Füzérkomlós, Bózsva, Kishuta, Nagyhuta, 8-ig jó lenne beesni a célba. Eszkáláig nem rémlik az út, két éve nem erre jöttünk, tavaly pedig hallucináltam, jó végre mindent a maga valójában látni. Makkoshotykáig nem futunk, csak tempós séta, sajnos elkezd fájni a talpam. Itt viszont jön a rémhír: pár perccel mögöttünk van Tinca. Óhogyaza, nemár, hogy most emiatt a végén futnom kelljen! Tengerszemig minden lehetséges variációt végigpörgetek magamban, majd fent szétszakadunk Zsoltival, ő eltéved, nekem még rémlik, hogy a második kiszögellésnél lesz a pont. -Tinca mikor ment el? – kérdezem Tibit. -Tinca? Ő jóval mögöttetek van.
Mivan?! Most valaki szórakozik velem? Pár perccel volt mögöttünk, és az egyik elágnál én is túlmentem, azt hittem, azalatt megelőzött. Jó, akkor nem várom meg Zsoltit, majd jön, én mentem. A Rákóczi-fáig próbálom megtolni, Józsi fogad, tényleg én vagyok a második. De jó! Innen megnyugszom, de hogy miért, azt inkább nem írom le, mert egy évig újra ezen röhög mindenki. A lényeg, hogy tudom, ha bárki utolér, nem fog már megelőzni. A Nyugodónak felfelé befog Zsolti, jó is, most nagyon lassú vagyok. Lefelé újra szétszakadunk, nekem nem esik jól a futás, inkább csak lesétálnék a célba. A macskaköveken viszont nem állom meg, muszáj egy kicsit belekocogni. Este hét előtt ér véget a csoda.

Csoda, mert 25 km-nél azt hittem, vége. Vége annak, amire egy éve vártam. Egyetlen jelentős, de nem legyőzhetetlen körülmény majdnem tönkretette azt a sok millió darabkából álló rendszert, ami az év négy napjára van kihegyezve. Arra a négy napra, amiért annyi hétvégén kelek hajnalban, hogy ne érjen meglepetés a főpróbán. Mégis akadt, ami miatt olyan mélységet és olyan magasságot kellett megélnem, ami még az Északi Zöldön is ritka. Talán épp ez ennek az egésznek az értelme.

(Fotó: sportosan.com)