Horváth Lajos csak vágja, és vágja a centit… Mikor ezen sorok íródnak, már csak száztíz nap van hátra a világ egyik legnehezebb, legkeményebb kihívásáig, a tízezer kilométernyi földi pokolig, melyet mindenki csak úgy ismer: DAKAR Rallye… Lajos időről időre beszámol nekünk arról, hogyan telnek a mindennapjai, hol volt épp, és hogyan készül élete legnagyobb kalandjára. Íme, itt a következő adag!
„Szombaton a Hungaroringen jártam. Most volt az első évfordulója annak, hogy egy nagy motoros, és egy remek ember – nyugodtan mondhatom, sokunk példaképe – Bitter Sándor már nincs közöttünk. Erről szeretett volna a magyar motoros társadalom apraja-nagyja méltó módon megemlékezni. Természetesen motoron… Én is meghívást kaptam az ankétra, hogy képviseljem a cross-terep motoros társaim, akik a felvonulásra érkezett egybegyűltekkel tiszteletkört tettek meg Sanyiért. Köztudott, hogy noha Bitti echte pályaversenyző volt, rajongásig imádta a motocrosst. Mind a négyszázan az óramutató járásával ellentétesen gurultunk a pályára, tekintettel arra, hogy Sándor is majd mindent fordítva csinált élete során. Amikor félni kellett volna, Ő nem tette, amikor valaki nem érdemelt volna segítő jobbot, Őrá mégis számíthatott… A kör végeztével összegyűltünk, és jó néhányan elmeséltük a saját, Bitter Sanyihoz kötődő történetünk, egy az ő overalljával és bukósisakjával körülvett kis szentélyben. Van abban valami egyszerre gyönyörű és félelmetes, amikor meglett, keménykötésű, sokat látott motorosok elérzékenyülnek.
Én mindig ámulva figyeltem, hogy merte csinálni azt, amit, és a mai napig feldolgozhatatlannak, hihetetlennek találom azt a végzetet és elmúlást, ahogy itt hagyott minket. Jó néhány rendezvényen találkoztunk, és tudom, Ő is ugyanígy nyilatkozott a Dakar-ról, mint ahogy én a Man szigeteki TT-ről. Egy vér csörgedezik az ereinkben…
A centim. Száztíz napom maradt arra, hogy minden a helyére kerüljön. Most már nemcsak a fizikai, és a mentális oldalról történő felkészülésre kell odafigyelnem, a háttérben komoly logisztika is zajlik. A Dakar-os nevezésem részleteit intézem, a kiutazó stábom logisztikáját szervezem, és próbálok úgy tető alá hozni minden egyes részletet, hogy rendben legyenek a dolgok az indulásra. A velem tartóknak sem lesz könnyű a dolguk, nekik is le kell nyomni ezt a tízezer kilométert, annyi könnyítéssel, hogy ők ezt egy zárt kasztniban és a relatív biztonságos közutakon fogják megtenni, autóval.
Közben, ahogy lenni szokott, még az élet is gördít egy-két akadályt elém, amikor arra épp a legkevésbé van szükségem. De hiszem azt, hogy ezek azért történnek, hogy felülkerekedjek rajtuk, és a küzdelem hevétől edzetten teljesítsem a végcélom – célba érjek Argentínában!”