A falak ördöge – interjú Brenner Márk parkourossal!

0

Akrobata, tornász, atléta, exrtém sportoló… Külön-külön is komoly kihívást jelentő tevékenységekről beszélünk, ám létezik egy sportág, ami kicsit mindegyiket magában foglalja. A Parkour megfoghatatlan világának jeles hazai képviselőjével, Brenner Márkkal beszélgettünk, próbáltuk meg körüljárni a szépségeket, a nehézségeket!

Kérlek, írd körül kicsit a sportágad azon olvasóink számára, akik esetleg csak a nevét ismerik!

Ez egy francia eredetű sport, amelynek célja nem más, mint az utcán A-B pontba leggördülékenyebben, leggyorsabban, legszebben kivitelezett eljutás. Mindezt természetesen csak a saját testünk, kontrollunk használatával – védőfelszerelések nélkül!

 

Mikor talált meg téged a parkour nevű őrület?

Elöljáróban annyit szeretnék mondani, hogy ez az egész csak a külső szemlélőnek tűnik őrültségnek! Egy átlagember szemüvegén keresztül vizsgálva talán valóban hajmeresztő dolgok történnek a parkourben, azonban minden egyes mozdulat mögött nagyon komoly munka, gyakorlás és megszerzett tapasztalat áll. Senki nem úgy kezdi ezt a sportot, hogy öt-tíz emeletes magasságban az egyik tetőről a másikra ugrik, itt is megvannak az alapok. Ezeket az ember több ezerszer megcsinálta már, és nagyon is tisztában van azzal, hogy mire számíthat egy-egy ugrás során! Ahogy az is nyilvánvaló, és zsigeri szinten kialakult dolog, hogy ha egy mutatvány balul sül el, akkor abból hogyan lehet megmenekülni ép bőrrel.

Maga a veszélyforrás inkább azokban a dolgokban rejlik, amiket használunk: kidől egy fal, megadja magát egy cölöp, ilyen természetű az anyagfáradás! Körülbelül két hónapja pont így sérültem meg, enyhébben. Egyébként tendencia, hogy kevés a komoly sérülés, és a halálesetek sem gyakoriak, én csupán egyetlenről tudok.

Maga a parkour körülbelül hét évvel ezelőtt, még minden más sportág próbálgatása közepette talált rám, egy ismerősömön keresztül. Nagyon megtetszett, így én is muszáj voltam kipróbálni, naná, hogy benne is ragadtam!

 

Ha jók az értesüléseim, a parkour tiltott sportág az őshazáján, Franciaországon kívül szinte mindenhol. Gondolom volt már ezzel problémád néhányszor… Mesélnél nekünk mókás eseteket?

 

abcde

 

 

Az első kerületben az útpadkák nem megfelelő használata tiltott, és minden hasonló cselekmény műemlékrongálásnak minősül, de máshol nincs konkrét állásfoglalás. Természetesen, ha más ingatlanának területén, házának tetején ugrálok, az birtokháborításnak minősül, de ha közterületen űzöm, azért nem büntethetnek meg – véleményem szerint!

Ez az egész már önmagában is elég sok vicces helyzetet szül, ám van egy nagyon pozitív élményem, amit szeretnék megosztani veletek! A bécsi kapun ugráltunk, mikor is valamelyik kedves jogkövető polgártárs kihívta ránk a járőröket, ami teljesen evidens, épp hiszen gumitalpú cipőben „romboltuk” a várfalat… Azonban legnagyobb meglepetésünkre nem a már megszokottnak mondható hatalmas szidás, és játszótérre való elzavarás jutott osztályrészül (a játszótérről aztán rendszerint a szülők zavarnak el, mondván ez a gyerekek helye). Ám a rend hű őrei az intézkedés helyett megkértek, hogy tartsunk nekik bemutatót, az egyikőjük különösen kíváncsi volt a hátraszaltóra, mondván még élőben sosem látott! Így ugráltunk, sőt még tanítottunk egy pár fogást, trükköt is nekik! (nevet)

 

Mit lehet elérni ebben a műfajban, léteznek versenyek?

Léteznek versenyek, a Red Bull gondozásában rendszeresen rendeznek megmérettetéseket. Nagy dolog oda kikerülni, nekem még nem sikerült, ennek ellenére más nemzetközi tornákra, rendezvényekre azért eljutottam már. Nemrég Genfben egy meghívásos eseményen jártam, ahol nem igazán jött ki a lépés, az első fordulóban elestem, rontottam, így lepontoztak. Szép emlék a 2011-es Berlini világbajnokság, ahol harmadik lettem. De összességében, szerintem ez nem egy versenysport, annyi mozdulat van terítéken, hogy nem is igazán lehet összehasonlítani ezeket.

 

Mik a te személyes alternatíváid, és mi a végcélod a parkourben?

A végcélom az, hogy – noha már közeledek a határaimhoz – még jobban kifejlesszem a mozgáskultúrám. A másik, hogy népszerűsíthessem a sportot, és ha én magam már nem is fogok hazai pályát igénybe véve ugrálni, a hosszú távú célom az, hogy az utókornak már ne kelljen ezt nélkülöznie, legyen nekik egy hely, ahol normális, biztonságos körülmények közepette gyakorolhatnak, edzhetnek! Ezenkívül szeretnék minél többet utazni, külföldi barátokkal együtt edzeni, videókat forgatni. Ha hívnak, megyek versenyezni, de nem célom a versengés, csak magammal mérem össze magam! (nevet)

 

Azért bármennyire is begyakorolt elemekből dolgoztok, a balsors néha szembe jön – mint az említetted is már. Téged elkerültek eddig a komolyabb sérülések?

 

abeb

 

Nagy mennyiségű bemelegítés és nyújtás, valamint koncentráció, fokozatosság. Ez az, amit minden fiatalnak javasolnék! A test alapállapotában nincs felkészülve a parkour kihívásaira, ezért ezek nagyon fontosak! Sajnos nem úsztam meg komolyabb sérülés nélkül én sem. 2010-ben eltört a nagylábujjam, és egy csontszilánk beleállt a hajlító ízületbe, így nem tudtam mozgatni rendesen. Egy téves diagnózis, és az abból fakadó másfél évnyi rossz irányú terhelés miatt hiába műtöttek meg többször is a későbbiekben, elhalt a lábamban az ugróízület. Ezt egy nagyon komoly operáció követte, majd a hosszú felépülés rehabilitációval. Hosszú küzdelem és kihagyás után fél éve érzem magam olyan formában, hogy visszatérhettem ahhoz, amit a legjobban imádok csinálni!

 

Próbáltál valaha szokványos, épeszű sportot?

Igen, fociztam, karatéztam, és úsztam is sokáig. Érdekes, hogy a foci a parkour miatt már egész jól megy, mostanában sokat fejlődött a labdaérzékem! Kölyökkoromban még deszkáztam és bmx-eztem, de eredményt csak a parkourben értem el. Számomra ez a sport a végcél, itt teljesedtem ki, és találtam meg önmagam.