Fábián Márk, a világbajnok extrémbringás – avagy élet egykeréken!

0
Fotó: Körősi Tamás

Extrémbringás – mellette civilben tervezőmérnök. Hogy is passzol össze ez a két dolog egymással? Nos, sokkal jobban, mint hinnénk! De nyilatkozzon erről maga az érintett, Fábián Márk, hazánk első és mindezidáig egyetlen egykerekűs Triál világbajnoka!

Sokakat foglalkozat – köztük engem – is, hogy Ti extrémsportolók miért vállaltok fel egy kívülálló számára irreálisan, hovatovább ijesztően festő, súlyos sérülésekkel kecsegtető sportágat? Mi hajt Titeket?

Azt hiszem nemcsak a magam nevében mondhatom, valóban megvan benne veszély… Időnként én is tapasztalom ezt, viszont hála égnek egyre ritkábban. Ugyanakkor pont a múlt héten történt meg velem, hogy egy akadály eltört alattam – ezek az előre nem látható kockázati tényezők. Sajnos ilyen is előfordul, de a körülményekhez képest egészen szerencsésen sikerült esnem, nem lett különösebb probléma a dologból. Részemről nem arról szól ez az egész, hogy a veszéllyel játszunk, sokkal inkább szenvedélyként élem meg. Rengeteg gyakorlással kontrollálhatóak a veszélyforrások, és a kisebb eséseken kívül – melyek tanulhatóak – nem történik komolyabb baj, ha előrelátóak vagyunk, és gondoskodunk a megfelelő védelemről. Gyakran bennem is felsejlik, amikor íróasztalnál ülve dolgozom, hogy mi visz rá, hogy este kimenjek edzeni, és ugráljak korlátokon, falakon? Ezt nagyon egyszerű megválaszolni: tizenegy és fél év után a mai napig örömet jelent a sport, motivál, és erőt ad. Ez a valódi szabadságot jelenti számomra, és az élet más területein is valódi nagybetűs Pluszt nyújt!

 

aszaba

 

Legextrémebb eseted? Olyan, ami vicces, mulatságos, és téged a legjobban jellemez?

Annyira egyedi az egykerekűs közösség, hogy az ilyen helyzetek tulajdonképpen egymást szülik. Hihetetlen jó érzés, ha egy világbajnokságra megérkezel, azt nemcsak a verseny miatt teszed, hanem a társaság is üdít. Együtt örülünk, együtt küzdünk és szórakozunk, kicsit olyan, mintha egy idealizált világban léteznénk. És, hogy a kérdésed is megválaszoljam, erről a társadalomról köztudott, hogy a mókázásban is megállják a helyüket, így gyakran történnek vicces esetek. Egész pontosan annyi, hogy egyet ki sem tudnék emelni!

 

Amikor a bicajjal mozogsz, az embernek az az érzése támad, hogy olyan ez, mintha zsinóron húznának. Hogyan sikerült erre a szintre felérned, mivel fejlesztetted a tökélyre ezeket a trükköket, amiket hajmeresztő magabiztossággal adsz elő?

Nagy hangsúlyt fektetek a stílusomra, és arra, hogy a lehető legkevesebb megállással, „egy levegővel” teljesítsek pályákat, trükk sorozatokat. Természetesen, nem jön magától, ebben benne van a hosszú évek munkáján kívüli nyilvánvaló kerékpáros múlt is! Ennek a történetnek két része van. Tudatosan igyekszem a legkevesebb pedálos ugrást kivitelezni, noha a triálban még a versenyeken sem számít hibapontnak, ha az ember a pedálra ugrik, és onnan húzza fel az egykerekűt. Persze van, hogy nekem is ezt a technikát kell alkalmaznom, de ha csak tehetem, elkerülöm. Így kicsit a saját dolgom is direktben nehezítem, de fogjuk fel ezt egy áldozatnak a stílus oltárán (nevet). A másik oldal, hogy engem nagyon motiválnak az olyan bicajos, BMX-es és Mountain bike-os videók, ahol a rettentő technikás pályákat, ugrásokat szinte halál lazán adják be a riderek. Ezt próbálom belecsempészni a saját formámba, hogy a legtisztábban, légies könnyedséggel tudjam én is ezt csinálni. Úgy nézzen ki az egész, hogy „de könnyű ez”, nekem viszont okozzon plusz nehézséget!

 

Mi lehet ebben az egészben a végcél? Nem gondolkodtál el még azon, hogy „hozzácsapódj” valami komoly, Európa hírű extrémsport csapathoz?

 

acrac

 

A célom az egykerekűzéssel, hogy jól érezzem magam. Tényleg azért csinálom, mert nagyon szeretem! Ehhez persze a versenyek varázsa is kapcsolódik, de a sikerekért kőkeményen meg kell dolgozni. Sok gyakorlás, télen kiegészítő edzések szükségesek, de mégiscsak a legszebb pillanat, és az egésznek a mozgatórugója az, ha nyeregbe pattanhatok. Emellett több formában is igyekszem felhívni a figyelmet a sportra, például olyan filmekkel, mint a Viva el Trial, amivel talán ti is találkoztatok. A videót egy barátommal készítettük a 10 éves egykerekűs pályafutásom alkalmából, a premier pedig a Világbajnokságon volt. Nem titkolt célom vele többek közt, hogy az egykerekűzést, mint sportot – extrém sportot mutassuk be.

 

Milyen a sportágad megítélése itthon, és más országokban?

Az egykerekűzés extrém sportként itthon kevéssé elterjedt és ismert, ám azoktól, akik ismerik, vagy esetleg ki is próbálták rendre pozitív visszajelzéseket kapok. Európában több országban is nagy népszerűségnek örvend a sport, de nem feltétlenül az extrém ágak. Németországban például széles körben elterjedtek az egykerekűs klubok és szakkörök az iskolákban; ahol főként az alap gyakorlatokkal foglalkoznak.

 

Eljutottál már arra a szintre, vagy esetleg tervezed, hogy mindent feltegyél egy lapra: csak a sport, és semmi más?

Többször felmerült már bennem ez a gondolat. Első lépésként ebben az irányban azt léptem meg, hogy mikor elvégeztem az egyetemet, nem kezdtem el főállásban dolgozni, pedig egy remek lehetőség kecsegtetett. Úgy éreztem, hogy szeretnék az egykerekűs pályámmal továbbra is foglalkozni, így szabadúszó mérnökként alkalmi és projektmunkákat vállaltam, és végzek most is. Nem tudom, hogy átfordul e ez majd teljesen „profizmusba”, de abban biztos vagyok, hogy szeretnék a sporttal foglalkozni. Azonban hiszek abban, hogy az életben érdemes több lábon állni, így még nem érkeztem meg oda, hogy egyedül a sportra koncentráljak. Termék és formatervező mérnökként tevékenykedem, és a különböző területeken szerzett tapasztalatokat remekül tudom hasznosítani a sportban, és fordítva is. Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy a vázat, amit az egykerekűmön használok, magam terveztem, és kereskedelmi forgalomban is kapható. Ilyen módon is összeérhet a szakma és a sport. De el tudok képzelni egy olyan forgatókönyvet, hogy ha jön egy komoly lehetőség, akkor teljes emberként rászánjam magam.

 

Térjünk kicsit vissza az edzésekhez. Lassan télvízbe fordul az időjárás, a sportod pedig jobbára szabadtéri, ha nem tévedek…

 

amaá

 

Igen, ez egy nehéz ügy, az elmúlt pár télen sajnos beltéri edzőhely nélkül maradtunk. Ha megint jönnek a hidegek, és nulla fokban, vagy alatta kell edzeni, ismét előkerülnek a dupla aláöltözők (nevet). Olykor már most is a teljesen szabad mozgást engedő öltözethez képest dupla réteg ruhában mozgunk, nem is beszélve a hidegebb időjárás egyéb tényezőiről. De azért ennek is van egy jó oldala: ha az ember ilyen körülmények között készül, akkor a rövidnadrág-pólós időszakhoz újból megérkezve kapok egy extra löketet!

Most azonban egy hétig ismét remek viszonyok között készülhetek, egy meghívásnak eleget téve Qatar-ba utazom, ahol az UCI Országúti Kerékpáros Világbajnokság betétprogramjaként fogunk bemutatózni. Nemrég érkezett a felkérés, és szinte azonnal utazom is, már nagyon várom!

 

Gondolom hasonló érzésekkel vértezett fel a tény, hogy a már említett Triál kisfilmed felkerült a Red Bull Ausztrál honlapjára. Mik a reakciók?

Rettentően örültem neki: álmodoztunk róla, de nem számítottunk rá, így teljesen feldobott. Egyik este írt egy barátom, hogy láttam-e a Red Bull oldalán a videót? Az adrenalin azonnal a magasba szökött és nagyon megörültem a megosztásnak, illetve az igazán tetszetős cikknek is. Azóta a megtekintések száma is rohamléptekben indult el felfelé, a videó pedig – remélem – világkörüli útra. Bízom benne, hogy ez még növekedni is fog! Külön öröm, hogy amikor megosztottam a közösségi médiafelületeimen, Ryan Atkins barátom, aki ikon a „szakmában”, csak ennyit írt alá: Wooow!!

Ez nekem hatalmas, különleges megtiszteltetés, hiszen az ő videóin nőttem fel, Ő inspirált, hogy azt csináljam, amit. Nagy példaképem, és sokat jelent nekem ez a gesztus. Róla annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ex Triál világbajnok, és emellett a Magyarországon csak Spartan Race-ként elhíresült sportág sokszoros, verhetetlen VB győztese is.

 

Tegyük fel, érkezik egy olyan lehetőség számodra, amire tán titkon mindig is vágytál. Húsz év múlva egy teljes és szép karrier lezárultával mihez kezdenél?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem mozgatja ez a fantáziám már valahol… Sok gondolat kavarog a fejemben ezzel kapcsolatban. Jelenleg több helyen az országban, és Európában tartok egykerekűs workshop-okat, tréningeket tanulni vágyóknak, ez lehetne az egyik végkifejlet, az oktatás. A másik fele, ha azt megérném, hogy hivatásként tudnám űzni a sportot, ezalatt és utána sem feledkeznék meg egy másik nagyon kedves elfoglaltságomról, a grafikai tervezésről. A kalligráfiával és tipográfiával nem régen kezdtem el foglalkozni, de nagyon kikapcsol, és rettentően élvezem. Ez is, és a mérnöki tervezés is egy lehetséges irány lehet az élsport utáni időkre kivetítve!

 

Elérkeztünk a záró kérdéshez, amely a következő: mit szólnak a sportpályafutásodhoz a szüleid? Nagyon büszkék rád, az elért eredményeidre, a világbajnoki címedre? Vagy inkább a féltő-óvó faktor van jobban jelen náluk?

Van bennük aggódás, de tudják, hogy vigyázok magamra, és én igyekszem is minél kisebb szintre csökkenteni a kockázatot. Ám a szülői féltés természetes, így ha nagy versenyem van – pl. világbajnokság – édesanyám szokta kérni, hogy rögtön, amint végeztem, tájékoztassam őt. Egyrészt az eredményről, másrészt arról, hogy épségben vagyok e!? (nevet)