Élet a kulisszák mögött – A motoros vándorélet nehézségei 2.

0

Ezután jön a neheze, az utazás, ennek az életformának a (számomra) leggyűlöltebb eleme. Németországba legkésőbb csütörtök este 6-kor szoktunk elindulni. Kb. éjfélig, olykor hajnal 1 óráig megyünk egyfolytában, hogy a nappali dugókat kikerüljük. Megalszunk a lakóautókban az autópálya mellett, reggel 7-8 óra magasságában pedig tovább indulunk. Így érünk ki a pályára dél magasságában. Két hete, hétvégén Holzgerlingen volt a helyszín. Ez Stuttgart környékén van, 800 kilométer Magyarországtól. Még nem is a legtávolibb pálya! Az első utam a depófelelőshöz vezet, aki megmutatja nekünk, hol fogunk táborozni a rendezvény ideje alatt. Ezután jön a sátorállítás, egy utolsó csekkolás a motorokon, az adminisztráció és a gépátvétel. Egy üres domboldal bámulatosan gyorsan át tud alakulni sátorvárossá. Lenyűgöző időszaka ez a versenyhétvégéknek számomra.

Nekem új volt még ez a helyszín, korábban nem jártam itt. Van bennem ilyenkor egy bizsergés, mint a kisgyerek a karácsonyfa előtt. A pálya gyönyörű volt, mint egy csodaszép nő. A németek nagyon értenek a pályaépítéshez, az előkészítéshez, és a szervezéshez. Világbajnoki körülmények fogadtak minket. A nulladik nap, a pénteki viszonylag lassan bandukol. Van idő mindenre, ha korán odaér az ember. De aztán, amikor beindul az akció szombaton és vasárnap, pikk-pakk elrepül az idő és azon kapjuk magunkat, hogy pakolhatunk is.

Biztos vagyok benne, hogy akik követik és szeretik ezt a sportot, kívülről irigykedhetnek, hogy ez milyen kiváltságos élet. Valóban az, minden pozitívumával és negatívumával együtt. De amikor műanyag WC-be végzed a dolgod, olykor hideg vízben zuhanyzol, instant kaján élsz, és egy nem túl kényelmes priccsen alszol távol a szeretteidtől, azért elgondolkodsz, hogy miért éri meg ezt csinálni. Erre a kérdésre józan érveket nehéz lenne felhozni, ez tulajdonképpen szerelem. Szerelem a sport iránt, rajongás a versenyzők iránt, függőség a sikerélmény és az adrenalin iránt. Ebben a pár napban annyi érzelmi impulzus ér minket, mint egy szenvedélyes, több évig tartó párkapcsolatban. Szeretet, gyűlölet, öröm, bánat, idegesség, megkönnyebbülés…

Most is jutott mindenből. Idegesség, hogy mi történhetett Bencével az első futamban, amikor látod, hogy nem jön és a pálya tetején vadul lengetik a sárga zászlót, ami általában balesetre figyelmezteti a mezőnyt. Megkönnyebbülés, mikor szembesülsz vele, hogy sérülés nélkül megúszta. Idegesség, hogy az összetaposott motor időben elkészül-e a második futamra. Bánat, mikor látod, hogy nem önmaga a motoron a második futamban, és ott kerülik ki, ahol csak tudják. Csalódottság, mikor bejön a depóba és föladja a futamot. Megértés, mikor lehetősége van elmondani, hogy nem érezte magát biztonságban a motoron mert az furán viselkedett és inkább nem kockáztatta a testi épségét egy rossz eredményért. Lehet, hogy a hátsó futómű is megsérült a bukásban, de ezt ott a helyszínen nem tudtuk kideríteni.

Nem irigylem a versenyzőket, mert a nap végén az ő teljesítményük alapján ítélik meg a csapat munkásságát is. Ha nem jött az eredmény, szar voltál. Ez az élsportoló élet farkastörvénye. Olykor a rajongók pont ennyivel intéznek el egy versenyt. Persze ők nem tudhatják, hogy Bence az előző hétvégén zuhogó esőben és dagonyában versenyzett, ami azon túl, hogy plusz energiát vett ki belőle, meg is fázott benne. Hétfőn és kedden betegen feküdt, edzeni nem tudott, szervezete legyengült. A szerdai motoros edzésen technikai problémák adódtak (szintén zuhogó esőben), és még a futóművessel is találkoznia kellett utána. Csütörtökön hajnal háromkor feküdt le, és este 7-kor már útnak kellett indulni Holzgerlingen felé. Az úton mindent tudsz, csak magadat kipihenni nem. Ha előre kellett volna borítékolni a hétvége eredményét, valami hasonlót írtam volna le a papírra. Vissza is mondhatta volna (én megpróbáltam rábeszélni erre), de nem tette, és ezért a küzdeni tudásáért maximálisan tisztelem őt!

Nehéz egy rosszul sikerült hétvége után hazaindulni. Fáradtak vagyunk mentálisan és fizikálisan is, de összepakolunk vasárnap délután 6-kor, kocsiba ülünk, hogy minél gyorsabban elfogyjon a hazáig ránk váró 800 kilométer. Egyet még alszunk egy autópálya melletti pihenőben, és hétfő délelőtt kimerülten megérkezünk haza. Olykor egy szó sem hangzik el ezeken a hazautakon, mert mindenki fáradt, vagy csalódott. Az agy folyamatosan dolgozza fel a szélsőséges élményeket. Keressük a kérdésekre a választ, és már tervezgetjük fejben a következő versenyt, ahová azzal a reménnyel utazunk el, hogy jobb lesz, mint ez volt, és feledteti velünk a rossz élményeket.

Ez igazából soha nem lesz könnyebb és soha nem lesz egyszerűbb. Minden verseny egy sűrített élet: semmire sem lehet igazán felkészülni, mert bármikor, bármi megtörténhet, és a rosszat ugyanúgy el kell fogadni, mint a jót.