Dilemma

0

Olyan elképesztő fölénnyel nyerte meg (az egyébként hihetetlenül gyenge) csoportját a férfi vízilabda-válogatott a kazanyi vizes világbajnokságon, hogy a kiütéses győzelmek után Benedek Tibor szövetségi kapitány inkább bosszúsnak tűnt, mint örömittasnak. Föl is vet a helyzet egy dilemmát.

Pólósaink mindhárom találkozójukat tükörsimán, összesítésben 52:13-as gólkülönbséggel nyerték. Európai csoportellenfél híján (Kazahsztánnal, Dél-afrikai Köztársasággal és Argentínával meccseltek a mieink) borítékolható volt a magabiztos csoportelsőség, viszont ezek a számok akkor is elképesztőek. Átlagosan 17 gólt szereztünk – ezt egy gyengébb meccsén egy kézilabdacsapat dobja több mint kétszer annyi idő alatt. Válogatottunk ellenállhatatlanságát az is jelzi, hogy a három mérkőzésükön esett 65 találat 80%-át lőtték, s csupán 20%-át kapták. Mindezt egy olyan sportágban, ahol a fontosabb meccseken többnyire egy gól dönt.

Fontos látni, hogy ennyire nem vagyunk jók. Illetve de – viszont sportszerűség ide, világesemény oda, ezekből a sikerekből semmi érdemleges nem szűrhető le. Ellenfeleink három olyan kontinenst képviseltek, amelyek egyikén sincs különösebb vízilabda-kultúra. Jöttek, mert jöhettek, hiszen a kvóta járt nekik, de az alapvetően Európa-centrikus sportágban egyelőre esélyük sincs egy élmezőnybe tartozó csapat ellen tisztességes meccset játszani.

Az azért kimondva-kimondatlanul is érződött a mindig higgadt és kimért Benedek Tibor szavaiból is, hogy ennek így nem sok értelme volt. 25-30%-on pörögve, az alapcsapatot szétrotálva is könnyedén jöttek a gólok, ami hosszútávon – márpedig esetünkben ezt kell nézni – nem szerencsés. Hiszen pólósaink tartanak már azon a szinten, hogy ne egy ilyen mérkőzésen lőtt 4 gólból merítsenek önbizalmat. Márpedig hajtani kell, mert hiába iktat be még meccsnapon is edzést a kapitány, így is nehéz felvenni és megtartani azt az üzemi hőfokot, ami elengedhetetlen lesz a kieséses szakaszban, amikor elkezdenek jönni a – bocsánat a kifejezésért, de – szalonképes ellenfelek.

A világbajnokságnak minden sportág esetében magas a presztízse – így itt is. Az ellenfeleket pedig tisztelni kell. Mégsem lehet csodálkozni Benedek Tibor kissé lekezelőnek tűnő nyilatkozatain, hiszen ő a nagy célt, a címvédést helyezi a fókuszba – innen nézve pedig kontraproduktív volt ez a csoportkör. Bárhogy is sulykolják a játékosba, hogy küzdjön, ilyen különbségek mellett ezt nem lehet véresen komolyan venni, ami nem a játékos hibája, egész egyszerűen ilyen az emberi természet. Viszont ennek az óhatatlan lanyhulásnak később lehet meg a böjtje, amikor egy fizikálisan és mentálisan is csúcsra járatott kihívó ellen kell hirtelen nagyot lépni. Márpedig az borítékolható, hogy az olaszok vagy a szerbek nem méteres távolságból védekeznek majd Hárain, s a görögök vagy a horvátok sem fognak annyi emberelőnyös helyzetet elpuskázni, mint eddig ellenfeleink.

Kérdés, hogy magának a tornának mennyire tesz jót ez a hihetetlenül tágra nyílt olló? Hisz az ilyen meccseken érdemben csak az egyik csapat van a medencében, szikrázó küzdelemnek vagy nagy izgalmaknak pedig írmagja sincs. Ha az erősebb ellazsálja az egész meccset (vagy csak a második félidőt), akkor az a baj; ha pedig végig fenntart egy szintet és ötször annyi gólt dob, mint az ellenfél, akkor meg az.

Az ún. kicsik védelmére szóljon, hogy nekik ezek értékes tapasztalatok. Saját kontinensükön esélyük sincs olyan meccseket játszani, amikből ennyit tanulhatnak. Kellenek az impressziók, hiszen csak így indulhatnak meg fölfelé. Márpedig itt tényleg a legjobbaktól leshetik el a különböző figurákat, s ha az ilyen tornákból le tudják szűrni a megfelelő konzekvenciákat, akkor néhány év (de inkább évtized) múlva sokkal színvonalasabb teljesítményt láthatunk majd tőlük.

Ami pedig a magyar válogatottat illeti, remélhetőleg meg sem állnak az aranyéremig!