Bravúrok nélkül

0

Véget ért a kazanyi vizes világbajnokság, ahol főleg úszóink értek el megsüvegelendő eredményeket, most azonban női és férfi pólósaink teljesítménye lesz a boncasztalon.

A magyar hölgyek papíron is nehéz csoportba kerültek: a kínaiak, az oroszok és a franciák mellé nyertek besorolást. Az ázsiaiak ellen kezdtünk, s pocsék első negyed (1:4) után félidőre egyenlítettünk (5:5), majd meg is fordítottuk az állást, s bár a vége felé kettővel is mentünk, végül némileg peches módon elúszott a meccs (8:9). Következtek az első fordulóban a franciák ellen simán győző házigazda oroszok, akik ellen rendben volt a kezdés (3:1), mint ahogy a folytatás is szépen alakult, az utolsó negyedet kétgólos fórral várhattunk (10:8), ám a már-már magyaros összeomlás ezúttal sem maradt el, így ellenfelünk egy nagy hajrának köszönhetően megnyerte a találkozót (11:13). A még továbbjutást érő harmadik helyért a franciákat kellett megverni, amit ezúttal nem is szalasztottak el a magyar lányok, s 18:3-ra hozták a kötelezőt a kvartett leggyengébb tagja ellen.

A nyolc közé jutásért összekerültünk a végső favorit Egyesült Államokkal (itt ütött vissza a Kína elleni vereség), s bizony a papírforma kőkeményen érvényesült: a lányoknak semmi esélyük sem volt Adam Krikorian csapata ellen, a harmadik negyed végére már-már megalázó 11:3-as hátrányban voltunk, innen sikerült 12:7-re kozmetikázni a végeredményt. Merész András lányai tehát legjobb esetben is kilencedikek lehettek, ami össze is jött, előbb Keszthelyi vezetésével Kanadát múltuk felül 10:7 arányban (a kiegyenlített találkozó a végén dőlt el a magyarok javára), végül pedig egy Brazília elleni simázással (22:7) zártuk a tornát, amit végül az Egyesült Államok nyert meg.

A torna végén szövetségi kapitányunk fel is ajánlotta lemondását, amit Kemény Dénes elnök ugyan még nem bírált el, mindenesetre a gesztus alátámasztása annak, hogy a magyar női pólócsapat bizony leszerepelt a világbajnokságon. A verhető ellenfelek ellen ugyan jöttek a győzelmek (olykor felettébb magabiztosan), viszont döntő pillanatban vagy leblokkoltunk, vagy megtörtünk, így igazán komoly skalpot nem sikerült begyűjteni, arról nem is beszélve, hogy a kilencedik hely is messze van a célul kitűzött dobogótól.

A férfiak ugyanakkor – ahogy arról korábban már szó volt – tükörsimán, három magabiztos győzelemmel hozták a csoportjukat: a kazahokat úgy verte 14:5-re Benedek Tibor csapata, hogy 11:0 is volt az állás; Dél-afrikai Köztársaság még ennyi ellenállást sem tanúsított, őket 17:4 arányban múltuk felük; zárásképp pedig következett Argentína 21:4-es legyőzése. Százszázalékos mutatóval, 52:13-as gólkülönbséggel nyerte meg tehát kvartettjét válogatottunk, ami csak részben volt örömteli, hiszen miközben a mieink félgőzzel játszva sem ütköztek érdemi ellenállásba, addig riválisaink nagy csatákkal szoktatták magukat a kieséses szakaszra.

Csoportelsőségünk okán nem is voltunk érdekeltek a középdöntőben, a legjobb négy közé jutásért viszont már a szintén végső esélyes olasz válogatott testén kellett volna túljutni. Bár a mérkőzés jó részében mi diktáltuk a tempót, ellenfelünk rendre ledolgozta gólhátrányait, s hatodik találatukkal átvették a vezetést, amit még sikerült ugyan kiegyenlíteni, de 6:8-ról már csak a szépítés jött össze. A vereség nem csak a címvédőként való kiesés miatt bosszantó, hanem azért is, mert a mieink nem játszottak rosszul, egész egyszerűen a hajrából és a kiállításdömpingből jobban jöttek a már a torna elejétől vébére hangolódó olaszok.

Csalódott csapatunk az Egyesült Államok ellen próbált vigasztalódni, s Hárai vezetésével magabiztosan győztünk is. Félidőben már megnyugtató háromgólos fórunk volt (7:4), ahonnan ugyan még följöttek egyre az észak-amerikaiak, de sebességfokozatot váltva pólósaink visszaállították, majd növelték a korábbi különbséget, s végül 13:9-re nyertek. Az ötödik helyet pedig Montenegró ellen kellett volna kiharcolni, ám ez nem sikerült: bár a végeredmény (9:10) és a tény, hogy a négy negyedből három döntetlenre végződött azt sugallja, hogy nüanszok döntöttek, valójában ennél nagyobb volt a hátrányunk, hiszen 4:4-nél volt utoljára döntetlen, s mínusz háromról kozmetikáztuk minimálisra a különbséget az utolsó két percben.

A tornát végül a szerbek nyerték, méghozzá elég simán, hiszen az elődöntőben oktatták a minket kiejtő olaszokat (10:6 lett a vége, de vezettek 8:2-re is), a döntőben pedig 0:2-ről fordítva alázták meg a horvátokat 11:4 arányban. Ha pedig hozzátesszük, hogy Dejan Szavics együttese tavaly minket is bántóan könnyedén, 12:7-re vert a budapesti Eb döntőjében, akkor nem nagy vakmerőség őket elsőszámú vízilabda-hatalmának, s így a jövő évi olimpia legnagyobb esélyesének titulálni.

A mieink produkciójának megítélése vegyes. A hatodik hely amellett, hogy elmaradt a várakozásoktól, gazdag pólótörténelmünk második leggyengébb vébészereplése is egyben, ami sajnos mindenképp kudarc (pláne címvédőként), ugyanakkor válogatottunk az elvesztett meccsein sem semmisült meg, a két egygólos vereség azért még úgy is vállalható, hogy azok is nyerhetőek voltak – legalább is előzetesen mindenképp. Fontos azt is látni, hogy két olimpia között még Kemény Dénessel sem nyertek mindent halomra a magyarok, s vannak olyan szakértői hangok, miszerint maradtak tartalékaink, így értelmetlen temetni a Benedek-fiúkat egy évvel az olimpia előtt.

 

(Fotó: MTI)