Apu, majd mesélek

0

Ez egy rendhagyó írás. De, talán a blog lényege éppen az, hogy rendhagyó legyen.

Ahogy az előző bejegyzésemben már meséltem, rengeteg sportolóval volt szerencsém beszélgetni. Sokan meséltek a szüleikről, ami mindig kíváncsisággal töltött el, hiszen ez mutatja, honnan jöttök. Sok sztorit hallgattam már meg: „Öt évesen apu vitt le a közeli foci pályára rugdosni”, „Apu a mai napig edz velem és tanácsokkal lát el”, „A szüleim a legnagyobb szurkolóim”. Csak néhány, az említett történetekből.

Most elmesélem a saját sztorimat.

Imádom a futballt, ahogy majdnem az összes sportot, de kár lenne tagadni, hogy ez a fajta labdakergetés az abszolút favoritom. Fiatal, szőke lányként sokszor nekem szegezik a kérdést, hogy lehet, az, hogy egy ennyire férfias sportért rajongom. Nem, nem a pasik miatt….

Nagyjából hat éves lehettem. Mindenki elmenekült a nappaliból, ugyanis az a bűvös 90 perces csoda ment a tévében. Apu a kanapén ült, én pedig kihasználva a helyzetet, hogy kettesben lehetünk, lekuporodtam mellé, a mellkasára tettem a fejemet, és vele néztem a meccset. Nem tudom megmondani, milyen mérkőzést néztük, akkor még ez nem is érdekelt.

Egy valami viszont teljesen ámulatba ejtett. A játékosoknak négy árnyékuk volt. Hogyan?? Csak néztem és nem értettem, de hihetetlenül tetszett. Utána többször is éltem ezzel a lehetőséggel. Csak apu meg én, és huszonkét férfi, akiknek varázslatos módon négy árnyékuk van. Nem vállalom fel, mennyi idő elteltével jöttem rá a turpisságra.

Viszont abban biztos vagyok, akkor szerettem meg ezt a sportot. Később, amikor nagy lettem, csak a sportújságokat bújtam, majd, amikor elhatároztam, hogy újságíró leszek, nem volt kérdés, hogy nem a havi cipő divatról szeretnék írni.

Felnőttebb fejjel még jobban közös téma volt a futball. Pár éve, apu nekem ajándékozta egy féltve őrzött kincsét. Kedvenc klubcsapatának zászlaját, amelyet még fiatalon kapott egy akkori játékostól. Az idő meglátszik rajta, picit homályos, picit sárga.

Ezek a történetek mára kiélesedtek, és új értelmet nyertek. Ma már nem tudom apuval megosztani a focival kapcsolatos élményeimet. Ma már nem olvassa az írásaimat, és nem zaklat, szerezzek neki mezt.

De sosem felejtem el neki, mert ma már tudom, az akkori, hat évesen szerzett élményemnek köszönhetem, hogy itt vagyok.

Köszönöm Apu! Néha, az égre nézve, még elmesélem, milyen volt a hétvégi meccs.