Alázat nélkül nem megy – interjú Tótka Sándorral

0

Ha odaáll a rajthoz elhiszi, hogy ő a legjobb. Talán ez ellentmond az alázatosságnak, de mélyebbről megnézve, a kettő kéz a kézben jár. Amellett, hogy az életét is tudatosan éli, minden versenynek maximális önbizalommal és minden félelem nélkül indul neki. Ez lenne Tótka Sándor kajakozó titka? Az biztos, hogy jó lenne ezt mind eltanulni tőle.

Hogyan alakult ki a sport iránti szereteted?

– Már a szüleim is szerették a sportokat, ugyanis édesanyám sprinter és atléta, édesapám pedig tornász volt. Ilyen háttérrel egyértelműnek tűnt, hogy én is belevágok valamibe, hiszen a gyerek nem lehet lusta, vagy elhízva, így muszáj neki is valamit csinálni.

Minden a tornával kezdődött, amit kétszer is megpróbáltam, de nagyon rosszul éreztem magam közben. Olyan szigor volt az edzéseken, hogy ha valaki megszólalt, akkor az edző azt mondta: „Na, fiam fogd meg a bokád” és megsuhintott. Én ezt nem bírtam. Majd próbálkoztam focival, de azt egy hét után abbahagytam, mert nem tetszett a társaság. Ezután jött a néptánc, ami az iskola miatt volt kötelező, de ezt is abbahagytam, szintén a társaság miatt. Nagyon társaság központú voltam. Nagyon sok barátom járt viszont társastáncra, és gondoltam, miért ne járjak én is. Így belevágtam a társastáncba. Nagyon szerettem ezt, hiszen barátokkal voltam, együtt jártunk versenyekre, táborokba.

Később az egyik osztálytársam dobta be nekem, hogy mi lenne, ha lemennék vele kajak-edzésre. Mondom, miért ne? Amikor elsőnek beleültem a kajakba, nem azt csináltam, amit az edző mondott, hanem mindent össze-vissza. Majd utasításba adta az edző, hogy menjek el egy körre. Elmentem egy körre, amikor visszaérkeztem, mondta, hogy nagyon ügyes voltam, menjek el még egyre. Elindultam a következő körre, és amikor az utolsó száz méter volt, akkor megnyomtam a hajót, hogy lássa, milyen ügyes vagyok. Húztam kettőt és beborultam a vízbe. Úgyhogy jól bemutatkoztam.

Amikor 11 éves voltam, választanom kellett a társastánc és a kajak között. Végül a kajak mellett döntöttem, majd szépen lassan jöttek a sikerek is.

A családod hogyan támogatott téged?

– Teljes mértékben mellettem álltak. Soha semmi nem volt erőszak. Ha azt mondtam az anyukámnak, hogy most nincs kedvem edzésre menni, akkor azt mondta, hogy „Jól van kisfiam, ne menjél”. Mai napig nagyon hálás vagyok nekik, soha nem mondták, hogy muszáj nyernem. Ők is csak élvezték.

Az iskolában hogyan kezelték, hogy neked a sport az első?

– Az alsóban még nem volt ezzel gond, hiszen napi egy edzésem volt, így tudtam a sulira és a tanulásra is koncentrálni. A gimnáziumban már kicsit nehezebb volt, hiszen addigra már két edzésem volt naponta. Harmadikos gimnazista voltam, amikor kértem a magántanulói státuszt. Nem kellett bejárnom minden órára, ha bent voltam, szerezhettem jegyeket, ezért a legtöbb tantárgyból megúsztam, hogy vizsgáznom kelljen.

Az iskolától sok elismerést kaptam, miután elkezdtek jönni az eredmények a sportban. Érdekes volt megfigyelni, hogy az osztálytársaim nem örültek nekem. Amikor ifjúsági olimpiát nyertem akkor jöttem rá, hogy mennyire sok a féltékeny ember. Viszont, ők nem az eredményeimet irigyelték, hanem azt, ami azokkal járt.

Szerinted hogyan lehetne ezen változtatni?

– Ezt úgy tudnám elképzelni, hogy ha én lennék a gimnázium igazgatója, akkor az iskolában kultúrát teremtenék a sportnak.

Milyen érzés volt, amikor az ifjúsági olimpia legfelső dobogójára állhattál?

– Elsőnek nem tudatosult bennem, hogy ifjúsági olimpián veszek részt. Valószínűleg ez volt az oka, hogy olyan jól tudtam teljesíteni. Úgy voltam vele, mint egy itthoni kisebb versennyel, mert tudtam, hogy ha belegondolok, akkor túl fogom izgulni. Amikor megnyertem nagyon boldog voltam, mindig szeretem, amikor aranyérmet akasztanak a nyakamba. Viszont ami utána történt, kicsit megbolygatott, hiszen akkor szembesültem vele, hogy valóban mennyire nagy dolog volt, amit véghezvittem.

Totka Sandor illusztracioUtána jött egy kisebb hullámvölgy…

– Igen, miután aranyérmes lettem kezdtem felfogni, hogy ez mivel is jár. Rendezvényekre jártunk, elkezdtem kapni az ösztöndíjat, ami nem volt nagy összeg, de azért mégis minden hónapban jött a számlámra a pénz, és akkor úgy gondoltam, hogy na, mit is számít, ha kihagyok egy-két edzést. Következő évben viszont jött a pofon, ugyanis rá egy évre az edzőtábor elején, amikor a hagyományos időmérőt csináltuk, hát majdnem a végén voltam. Leültem az edzőmmel, aki mondta, hogy nem ott állunk, ahol kéne, de semmi baj, van még másfél hónapunk a válogatóig, de akkor azt kéri tőlem, hogy maximálisan álljak oda, és mindent csináljak meg, amit ő mond. Végül ez így is volt.

Ez alatt a másfél hónap alatt sikerült mentálisan teljesen helyre hoznod magad?

– Egy régi edzőm azt tanította nekem, hogy van az ember adottságokkal, és van a tehetséges ember, aki tud élni az adottságokkal. Velem is ez volt. Abban a másfél hónapban éltem az adottságaimmal. Annyi volt, hogy az agyamban kattintanom kellett és az a másfél hónap elég volt arra, hogy összeszedjem magam, és meg tudjam nyerni válogatót.

Tanultál ebből az esetből?

– Ez teljesen belém égett. Akiben nincs alázat, az nem ér el semmit ebben a sportágban. Annyira sok jó kajakos van, hogy ha neked nem áll össze fejben, másnak össze fog.

Mennyire van jelen az életedben a tudatosság?

– Az előző edzőm azt mondta nekem, hogy szerinte azért tudok ilyen jó lenni, mert nincsenek bennem félelmek. Amikor odaállok a rajthoz, úgy állok oda, hogy tudom, én vagyok a legjobb, és ha hozok mindent, akkor nyerni fogok. Míg mások félelmekkel és gátlásokkal állnak oda. Maga az élet, a napi rutinom, szeretem, ha meg van tervezve. A reggeli, a pihenés, az edzés. Nagyon szeretek edzeni, egy jó edzés után érzem magam igazán teljesnek.

Milyen célokat tűztél ki magad elé?

– A sportban az a célom, hogy olimpiai bajnok legyek. Most jó úton haladok efelé. Az olimpiai arany a mindenem, azért kelek és azért fekszem. Gondolok a sport utáni életre is, így szeretnék szerezni kettő diplomát és két nyelvvizsgát. Úgy gondolom, hogy a küzdeni akarás, amit a sportban megtanultam, azt az életem további részében is tudom majd kamatoztatni.